Túl vagyok a nagy traumán és újra tanulok járni; immár egy szép fémdarabbal a jobb csípőmben.
2016 április 19-én mondta egy orvos Traunsteinban, hogy csont fekszik csonton; jövőre tervezzek be egy csípőműtétet.
Hát nagyon nem akartam. részben azért, mert mindig sokat mozogtam, részben pedig azért, mert nem tudtam elképzelni, hogy hol fogok lakni a betegszabi ideje alatt, ki fog segíteni, ki lesz mellettem...
Életemben nem voltam még ilyen bizonytalan élethelyzetben.
Abban az évben a Chiemseenél voltam házvezetőnő. Nem is lett volna rossz, csak kicsi volt a szobám, rendezetlen a magánéletem és szúrt a lábam, amikor gyalogoltam. Ugyanebben az évben elveszítettem egy jobb kondíciókkal rendelkező munkát, mert lassú voltam. (Volt ott más gond is, de azt most nem részletezem.)
Szóval, munkanélküli lettem, egyre nagyobb fájdalmakkal.
Mivelhogy annyira bizonytalan volt a helyzetem, mindenképpen dolgozni akartam... Belekezdtem egy hyaluroninjekció kúrába. Ideig-óráig segített csak, az 5 db. injekció. (Egy injekció 235 €, plusz a vizsgálatok...)
Májusban már kortizol injekciót kaptam, majd szeptemberben, novemberben... alig tudtam már járni. Nagyon féltem a műtéttől, de már annyira fájt mindenem, hogy vártam is rá.
Ez meg is történt 2018. január 19-én, nem sokkal reggel 7 óra után.
Aznap én voltam az első műtött. Kb. háromnegyed 11-kor arra eszméltem, hogy egy ápoló mondja: "Die OP ist vorbei".
Uh, megkönnyebbültem és szenderegtem tovább... időnként rápislogva az órára... Aztán visszatoltak a kórterembe, megkérdezték, hogy egy 10-es skálán hányas erősségűnek ítélem a fájdalmaimat... Mondtam, hogy 8-as. Kaptam - gondolom- egy csomó fájdalomcsillapítót.
Délután már a mankókkal és egy ápolónővel mentem ki a wc-re.
Semmire nem emlékszem a műtétből- hál' Istennek.
Nem volt katéter sem, meg semmi, csak a kézfejemben tű, mert gyakran kellett vért venni, meg ott így szokás, nagy műtétek után, az infúzió miatt... De nem fájt.
Ami a legszebb az egészben, ahogy épülök fel, ahogy kapom vissza a régi, mozgékony életemet.
Ma pl. megcsináltam a kedvenc gerinctréningemet. Majdnem minden gyakorlatot meg tudtam csinálni és jól esett.
https://www.youtube.com/watch?v=_SzV_MefiCg
Utána elmentünk sétálni és ebédelni, majd gyalog jöttem haza... 5563 lépés, azaz 3,6 km.
Nem mondom, hogy nem érzem a korlátaimat, mert de. Lassabb vagyok még, és Nordic Wolking bottal járok, de fájdalomcsillapító nélkül! :)
Ez egyébként szép teljesítmény 44 napos műtöttként.
Egy hete egy mankóval mentem sétálni, akkor 5 km-t gyalogoltam. Most pénteken 6,7 km-t.
Kicsit fáj a bal csípőm. Kíváncsi vagyok, mit mond az orvos, meg hogy elmúlik-e?
Tavaly télen 3-as stádiumban járt az arthrosis, azt mondta a doki, hogy azzal még kihúzom kb. 10 évig. Meglátjuk.
2016 április 19-én mondta egy orvos Traunsteinban, hogy csont fekszik csonton; jövőre tervezzek be egy csípőműtétet.
Hát nagyon nem akartam. részben azért, mert mindig sokat mozogtam, részben pedig azért, mert nem tudtam elképzelni, hogy hol fogok lakni a betegszabi ideje alatt, ki fog segíteni, ki lesz mellettem...
Életemben nem voltam még ilyen bizonytalan élethelyzetben.
Abban az évben a Chiemseenél voltam házvezetőnő. Nem is lett volna rossz, csak kicsi volt a szobám, rendezetlen a magánéletem és szúrt a lábam, amikor gyalogoltam. Ugyanebben az évben elveszítettem egy jobb kondíciókkal rendelkező munkát, mert lassú voltam. (Volt ott más gond is, de azt most nem részletezem.)
Szóval, munkanélküli lettem, egyre nagyobb fájdalmakkal.
Mivelhogy annyira bizonytalan volt a helyzetem, mindenképpen dolgozni akartam... Belekezdtem egy hyaluroninjekció kúrába. Ideig-óráig segített csak, az 5 db. injekció. (Egy injekció 235 €, plusz a vizsgálatok...)
Májusban már kortizol injekciót kaptam, majd szeptemberben, novemberben... alig tudtam már járni. Nagyon féltem a műtéttől, de már annyira fájt mindenem, hogy vártam is rá.
Ez meg is történt 2018. január 19-én, nem sokkal reggel 7 óra után.
Aznap én voltam az első műtött. Kb. háromnegyed 11-kor arra eszméltem, hogy egy ápoló mondja: "Die OP ist vorbei".
Uh, megkönnyebbültem és szenderegtem tovább... időnként rápislogva az órára... Aztán visszatoltak a kórterembe, megkérdezték, hogy egy 10-es skálán hányas erősségűnek ítélem a fájdalmaimat... Mondtam, hogy 8-as. Kaptam - gondolom- egy csomó fájdalomcsillapítót.
Délután már a mankókkal és egy ápolónővel mentem ki a wc-re.
Semmire nem emlékszem a műtétből- hál' Istennek.
Nem volt katéter sem, meg semmi, csak a kézfejemben tű, mert gyakran kellett vért venni, meg ott így szokás, nagy műtétek után, az infúzió miatt... De nem fájt.
Ami a legszebb az egészben, ahogy épülök fel, ahogy kapom vissza a régi, mozgékony életemet.
Ma pl. megcsináltam a kedvenc gerinctréningemet. Majdnem minden gyakorlatot meg tudtam csinálni és jól esett.
https://www.youtube.com/watch?v=_SzV_MefiCg
Utána elmentünk sétálni és ebédelni, majd gyalog jöttem haza... 5563 lépés, azaz 3,6 km.
Nem mondom, hogy nem érzem a korlátaimat, mert de. Lassabb vagyok még, és Nordic Wolking bottal járok, de fájdalomcsillapító nélkül! :)
Ez egyébként szép teljesítmény 44 napos műtöttként.
Egy hete egy mankóval mentem sétálni, akkor 5 km-t gyalogoltam. Most pénteken 6,7 km-t.
Kicsit fáj a bal csípőm. Kíváncsi vagyok, mit mond az orvos, meg hogy elmúlik-e?
Tavaly télen 3-as stádiumban járt az arthrosis, azt mondta a doki, hogy azzal még kihúzom kb. 10 évig. Meglátjuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése